Szakmai önéletrajzokhoz szokott és szoktatott világunkban nehéz úgy írni magunkról, hogy ne puszta és ridegnek tűnő adatokkal tűzdeljük tele bemutatkozónkat. Ha gyerekként írunk magunkról, beszámolunk arról, hogy mi mindent gyűjtünk, mi a fontos számunkra, de ez a felnőttvilágnak jelentéktelennek tűnik. Antoine de Saint-Exupéry ezt így írja:„a nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik”. Fiatalkori beszámolóink tele vannak tervekkel, vágyakkal, álmokkal, de felnőttként már nem firtatjuk ezeket, sem azt, hogy mit sikerült teljesíteni, sem azt, hogy így képzeltük-e el életünk útját. Felnőttként szeretjük a tényeket, a kiemelhető eseményeket, mindazt,amivel alátámaszthatjuk és megerősíthetjük „értékes” utat jártunk be és ezt szeretnénk folytatni. Sokszor a sorrendet felcserélve, segítségül hívjuk döntéseink megerősítőjeként az Istent is, hogy bizonyítsa, jó úton haladunk. Úgy gondolom, ennél a pontnál kell megállni és elgondolkodni, hogy is kezdődött, hol is kezdődött az, amiről időről-időre beszámolunk. Mert nincs kezdet Isten nélkül, és Ő nem mellékszereplője utunknak, hanem Ő maga az Út.
Székelyföldön születtem Peteken,hatodik gyerekként;a „legkisebb gyerek” titulus minden előnyével és hátrányával. Nyárádmentén nőttem fel, Somosdon. Marosvásárhelyen érettségiztem. A 90-es évek elején a család Magyarországra költözött, így Sárospatakon tanulhattam a Teológiai Akadémián. Teológiai tanulmányaim befejezése után Pápára kerültem nevelőtanárnak, majd az újraindult Pápai Teológiai Akadémián dolgoztam hivatalvezetőként. Hivatali teendők mellett a nagyacsádi gyülekezetben lelkészkedtem. Közben Szegeden elvégeztem a vállástanári szakot. Hat évnyi pápai szolgálat után egy évet erdélyi árvaházakban önkénteskedtem.
2005. augusztus 20-án kötöttem házasságot Ferencz Árpád, magyarbikali (Kalotaszeg) lelkésszel. Közös életünket egy bihari gyülekezetben kezdtük, közben a férjem Debrecenben a Hittudományi Egyetemen tanított. Ebben az időszakban születtek meg gyermekeink: Lilla, Zsigmond és Ilka. Anyaként, feleségként, lelkészként soha nem egyszerű megtalálni az arany középutat, nehéz a prioritások magtalálása, felállítása, betartása. Ez idő alatt végeztem el a lelkigondozói szakot Budapesten, a Semmelweis Egyetemen.
Debrecenbe való költözésünk a sok vándorlás után végállomásnak tűnt. Gyengének hatna csak annyit állapítani meg, hogy ember tervez, Isten végez. Pár hónappal azután, hogy Debrecenben letelepedtünk, Isten üzenete megrázóan hatott Jerémiás könyvéből: „Szántsatok fel új szántóföldet, ne vessetek a tövisek közé!” Kérdőjelek sokasága, hiszen élete folyamán az ember eljut olyan állomáshoz is, amikor úgy érzi: hazaérkezett, már nem szeretne több váltást. Az üzenet után két évvel, Svájcban az Auenstein-i gyülekezetben találjuk magunkat. „Új szántóföld” és sok minden más újdonsággal. A férjem beiktatására szimbólumként nagyon sok kerti szerszámot kapott az itteni gyülekezettől, jelezve, hogy ahogy a szántóföldet művelni kell, hogy eredményt érjünk el, úgy kell a lelkeket is gondozni, ápolni, türelemmel és szeretettel. Új szántóföld, új lelkek – Isten adjon erőt, bölcsességet, hogy végezni tudjuk a ránk bízott feladatokat az új szántóföldön. Hálás vagyok Istennek azért a lehetőségért is, hogy magyar gyülekezetekben, magyar közösségekben szolgálhatok. Hálás vagyok a munkatársakért, reménységgel tekintek előre a közös munkára.