Nincs még hozzászólás

Veled együtt

Azóta, hogy dr. Pecsuk Ottó, a legutóbbi Pünkösdi Konferenciánkon olyan magával ragadóan beszélt a Magyar Bibliatársulat legújabb, 2014-es bibliafordításáról, gyakran veszem kezembe azt. Egy alkalommal, Mózes második könyvét olvasva megdobbant a szívem: „Meglátja majd az ÚR tetteit az egész nép, amely között vagy, mert veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghezvinni.” (2Móz. 34,10) Miért nem emlékszem én erre a fantasztikus ígéretre? – kérdeztem magamtól. Hogyan lehetséges, hogy eddig ez nem tűnt fel nekem?

Gyorsan kikerestem a szakaszt más bibliafordításokban is, és rögtön megtaláltam a választ: egy szó hiányzott ezekből – együtt, „veled együtt.” Egyetlen szó, ami miatt nem csak a mondatot kellett átszerkeszteni, de annak jelentését is újra kell gondolnunk. „Félelmetes dolgokat fogok cselekedni veled.” – mondja a ’94es fordítás; „csudálatos az, amit én cselekszem veled.” – olvashatjuk a Károli Bibliában. Félelmetes, vagy csodálatos (időnként csak egy hajszál választja el a kettőt egymástól), a lényeg ugyanaz: Isten cselekvésének tárgyai vagyunk. Az a szülő is így fogalmaz, aki a karácsonyi ajándékozás után néhány nappal felfedezi, hogy gyermeke már eltörte új és drága játékát: Hát ezzel meg mit csináltál?! Néha úgy érzem, hogy Isten is úgy bánik kezébe tett életemmel, vágyaimmal és reményeimmel, mint egy elkényesztett ötéves a karácsonyi ajándékaival, és én is így fordulok hozzá: Hát velem meg mit csináltál?! Máskor leborulok előtte a súlyos beteg barátját vígasztaló költőfilozófus hitvallásával: „Mind jó amit Isten tészen, szent az Ő akaratja” (272. Dicséret). Mindkét reakció az Istennek való kiszolgáltatottságból fakad, amit talán a Szent István Társulat bibliafordítása fejez ki leginkább: „csodálatos az, amit rajtad véghezviszek.” Nem harcolok ez ellen, tegyen velem úgy, „mint néki kedve tartja”, hiszen kezébe tettem az életemet.

Mégis megdobban a szívem, amikor megjelenik ebben a mondatban a szó együtt, „veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghezvinni.” E szerint nem csak arra hív Urunk, hogy végrehajtsa rajtunk szándékait, hanem arra, hogy a mi aktív részvételünkkel, velünk együtt valósítsa meg azokat. Ahogy Pál apostol is hangsúlyozza, mi „Isten munkatársai vagyunk,” (1Kor. 3,9 a ’94es fordítás szerint. Lásd még 2Kor. 6,1 és 2Kor. 1,24.) Lélegzetelállító távlatok nyílnak meg így az Isten dicsőségére végzett munkánk előtt. Szolgálatunk, de talán egész életünk is új értelmet nyer. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” – mondja Jézus Krisztus (Ján. 5,17), és részt ad nekünk ebben a munkájában.

Mózesnek szólt ez a bátorítás először, az aranyborjú tragédiája után, Izrael vezetőjeként végzett szolgálata mélypontján. Neki pontosan olyan szüksége volt arra, hogy Isten láthatóvá tegye jelenlétét és megszilárdítsa őt vezetői elhívásában, mint a rábízott népnek, akinek követnie kellett Mózes vezetését. Erre a kettős szükségre tekintve jelentette ki Isten: „Meglátja majd az ÚR tetteit az egész nép, amely között vagy, mert veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghezvinni.”

Mi más helyzetben, de hasonló szükségben vagyunk. Gyülekezeteink arra kényszerülnek, hogy újjal váltsanak fel régi, megszokott struktúrákat. Új finanszírozási rendszerben, a lelkészi szolgálatokat az eddigiektől eltérő módon megszervezve élünk tovább egy új gyülekezeti szövetségben. Mindenekelőtt adjunk hálát mindazokért a szolgálókért, akiket Isten az elmúlt évtizedekben megajándékozott azzal, hogy velük együtt vitt véghez hatalmas dolgokat közöttünk. Legelőször talán azok jutnak eszünkbe, akik szószékeinken álltak, de ne felejtsük el azokat sem, akik szeretetvendégségeket készítettek elő, betegeket látogattak, a kantonális egyházaknál kilincseltek, konferenciákat szerveztek, gyermekistentiszteleteket tartottak, vagy éppen könyveltek, számlákat fizettek és anyagi terheinket hordozták. Isten munkatársai voltak ők, a mi javunkra; hála legyen értük!

A holnapra tekintve pedig különösen is nagy szükségünk van arra, hogy meglássuk az Úr tetteit, csodálatosak vagy félelmetesek, mindegy, időnként csak egy hajszál választja el a kettőt egymástól. Látnunk kell, hogy maga Jézus Krisztus munkálkodik gyülekezeteinkben, nem csak néhány idealista követ egy délibábot. De talán még nagyobb szükségünk van arra, hogy Isten tetteinek ne csak elszenvedői, esetleg passzív élvezői legyünk, hanem annak aktív részesei. A gyülekezeti vezetők új generációja számára különösen is nagy ajándék az, ha Isten munkatársainak tudhatják magukat. Bármilyen szolgálatot is vállaljunk közösségeinkben, tegyük azt reménnyel, kitartással és bátorsággal, hiszen most nekünk szól Isten ígérete: „veled együtt félelmetes dolgokat fogok véghezvinni.”

Új hozzászólás